„Egy nap felmászott a hegyre egy ember, és ott egy üldögélő nőt talált.
- Mit csinálsz itt egyedül, magányosan?
- Nagyon sok a dolgom.
- Már, hogy lenne sok dolgod? Nem látok itt semmit.
- Tanítok két sólymot, két sast, fegyelmezek két nyulat, motiválok egy szamarat és szelídítek egy oroszlánt, s közben kordában tartok egy kígyót – felelte a nő.
- S hol vannak ezek az állatok? Én nem látom őket.
- Bennem vannak.
- A sólymok a szemeim. Meg kell tanítanom őket, hogy a jót vegyék észre.
A két sast meg kell tanítanom, hogy ne bántsanak – ők az én kezeim.
A nyulak menekülnének, hogy ne kerüljenek nehéz helyzetbe, de őket tanítom, hogy maradjanak nyugodtak, még akkor is, ha esetleg megbotlanak – ők az én lábaim.
A szamár mindig fáradt, makacs, sokszor nem bírja a terhet.
Ő a testem.
A legnehezebb kordában tartanom a kígyót, noha erős ketrecbe van zárva, mindig fegyelmeznem kell, hogy ne marjon meg senkit. Ő a nyelvem.
S van egy oroszlánom; ő büszke és gyönyörű.
Azt hiszi ő a király. De nekem meg kell szelídítenem.
Ő az EGO.”
